Erdei Szabó István:
Búcsú a tengertől

"Tenger nem látlak többé"
márvány s aranyzöld hullámaid
szívem ritmusán törnek ketté
gyöngykagylód mélységes csöndjébe zárva
vakoskodok világra örömre árva
titkok tárháza tenger
megfoghatatlan vagy
telve kimerhetetlen félelemmel
a végtelen idő partján fekszel
arany ragyogás csábít
a Nap is megbújik medredben némán
s onnan kel föl
szívünk lelkünk vidámítva újra
nap nap után

hullámsírodba hullva kipirosulva
"Tenger nem látlak többé"
nem jössz ablakom alá
reményt s álmot koldulok sírva
se nyár se tél kirekesztve
az évszakok a tájból
íme ennyi a történet
nincs menekvés a
megszerkesztett magányból
nem látlak többé tenger
melletted mily kicsiny az ember
befogadsz rejtesz ápolsz
csöndem növeled bennem
tengermélyi ragyogásba temetem
egyszer minden pogány kedvem. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés