Pethes Mária:
Csendben húzom meg magam saját életemben...

Már nem tudom hol rontottuk el
Hiába forgatom vissza az időt
Nem látok se völgyet se hegytetőt
Határtalan síkság marad
És a horizonton összeakad
Az ólomszürke novemberi éggel
A szél fenyegetve emeli fel ujját
Itt-ott jegenyék szurkálják
Az univerzumot pedig lehoztam volna
Bármelyik csillagot amelyikre kezed mutatott
Neked nem kellett leintettél mondtad "ez képtelenség"
Racionális elméd rabja te és most csak nézel
Hova száguldozom föl-le
Mindhiába mondom a föld a láthatáron
Összeér és elérhető az ég
Szárnyad törött ha rám kapaszkodsz
Én sem repülhetek
Belenehezültél a sorsomba beleivódtál a zsigereimbe
Nélküled nem működöm vagy ez a bűnöm
Hogy ezt hiszem
Szólnom kellene bízz bennem
Tetszeni fog gyere
Arcom vak tükör neked elhalványul benne képed
Olykor velem is elhiteted
Hogy a repülés tudása nem az emberé
És lelkemnél fogva rántasz lefelé
Azt kéred hagyjam a madárra
S maradjon enyém az egyszeregy
Szinuszokban számolod az életet
Te nem is a zuhanástól féltesz
Hanem hogy nélküled jutok magasra
Tudom már soha nem lesz vége
Olyan mint a végtelenített lemez
Akár egy régi felhevült házibulin a 'Zsötem' zenéjére
Mikor rojtosra csókoltad a számat
De már nem érzem sebeim se fájnak
Az ágyam fejénél torlódó álmok
Közül egy se mer rám rontani
Csendben húzom meg magam saját életemben is
Rajtam szíve mindnek megesik
Tudják könnyű kabátot a sors rám nem terített
Ha boldognak hittem magam zavaros víz alá merített
Ezért bársonyos karjával átölel az este
Íjként feszülő testem lassan ellazul
És álomba ringat a felderengő múlt

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés