Falcsik Mária:
Holdak

a gyertya lobban: önmagába fullad
alél a láng örül hogy végre hunyhat
szúnyograj sír a tócsás rét felett
kemence nyár volt - gyorsan vége lett

a kint s a bent közt gyöngyös párafüggöny
most jó sötétben semmiben feküdnöm
igéz a Hold bámul rám szenvtelen
már szédülök a Föld forog velem

oly tág az égbolt mindjárt elnyel engem
vagy elszivárog nyílt tekintetemben
nincs köröttem semmi maradandó

kotyogva ring a félig süllyedt csónak
csillagpor hűl testemben nyugtatólag
örök vagyok - vagy minden halandó

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés