Kelemen Zoltán:
Sóhaj szonett
 

Bukdácsoló percekből lesznek órák
Fáradt napot váltanak le csillagok
Tegnapból, a mába szőtt lassú útján
születnek, némán, sejtelmes holnapok

Új horizont terül a régi fölé
Finom por lepi be a megtett utat
A végtelen hever le lábunk elé,
de a tekintetünk a múltban kutat

Hol könnyekkel átitatott emlékek
csalnak újabb könnycseppeket a mába
Vagy épp, mosolyt, szemmel alig láthatót

Régi, bátortalan megtett lépések
születnek újra. Mint akkor, hiába, s
megtört lelkem sóhajt alig hallhatót.

 Csendes félhomályban

Összetépett emlékek darabjait
rakosgatom a csendes félhomályban
Megáll az idő, lóbálja lábait
kutat álmom kusza világában

Fáradt napsugár fut végig a falon
majd lágyan pihen meg öreg kezemen
Mint száraz kenyérmorzsák az asztalon
ellopott évek fekszenek előttem

Tükrömből már nem az a fiatal arc
néz vissza rám mosollyal a szemében, s
hajam fútta el kóbor idők szele

Utat rótt arcomra minden egyes harc
mit vívtam fiatalságom hevében, s
bár küzdöttem, csatát nem nyertem vele

Mohol, 2007. február 26

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés