Bertók László verseiből  

Bezártam ajtót, ablakot

Félek, mert már nem szeretek,
létezem csak, mint a kövek.

Egy bombához több a közöm,
mint ahhoz, ki visszaköszön.

Befelé nézek, mint a fa,
ha nincs lombja, nincs madara.

Jó órám is farkasverem,
kapni akarok, adni nem.

Mindörökké magam vagyok,
mint te, aki elolvasod.

Mennék feléd, jönnél ide,
de nem mozdul meg senki se.

Körbeér a történelem,
forog tovább a félelem.

Bezártam ajtót, ablakot,
nem hiányzom, ha meghalok.

Megölelnek az elemek,
mert megint minden lehetek.

És elindulok, mint a vak,
hogy újra megtaláljalak.

         Lesz itt még ünnep

Egy csokor semmi, két csokor semmi,
isten se tudná becsomagolni,
gomblyukban, zászlón, antennaszárnyon
pántlika mégis, illatos álom,
maximált ára, fekete ára
futja kolompra, gazdagodásra,
lelki békére, rózsaszín égre,
nyeletlen bicska tört pengéjére,
lesz itt még ünnep, mindennap-ünnep,
ha Szent Göngyöleg segít bennünket. 

Lennék örömén a lakat

Rajtam az is csak átfolyik,
ami magától fönnakad.
Belesimultam az anyag
barázdáiba, mint a viz.
Vitt fölfelé három napig
napnál melegebb kábulat,
de csak a köd lett vastagabb,
s néhány fűszál sejt valamit.
Néhány fűszál ágaskodik,
finom rács lesz a köd alatt.
Kerül mögéje pici nap,
lobog belőle kicsi hit.
Lennék örömén a lakat,
de rajta éppúgy átfolyik.

Áprilisi fa
Befelé, mindig befelé,
a szem, mint bogár csápja,
mint ultrahang, gépiesen
jelez falat, fát, embert,
a fül, a szervek ághegye
vattába fúr, végérvényes
arcot vesz föl a város . . .
Befelé, mindig befelé,
hasadt sziklákra, kövületekre,
mammutnyomba lépő mammutra,
emberi hangú növényekre,
a fára, a falra, az arcra,
befelé, be a múzeumra . . .
És ez az áprilisi fa,
az egyszeri, a sose látott,
zöld ujjhegyeivel fölborítja,
helyrebillenti a világot.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés